• -05-18
  • -05-18
  • -05-18 2216
  • -05-18
  • -05-18
  • -05-18 2218
  • -05-18
  • -05-18 2219
  • -05-18
  • -05-18 2220
  • -05-18
  • -05-18
Nézsa cimer

Laluja András

Laluja András szobrászművész

laluja

Laluja András

(Esztergom, 1934. május 28. - Budapest, 1999. június 19.)

Igen, a szó szoros értelmében nem Nézsa szülötte Laluja András. A család 1949-ben költözött haza Nézsára. A középiskolát a váci Piarista Gimnáziumban fejezte be. Később itt, Nézsán találkozott Czinke Ferenccel, aki akkor Nézsán tanított, Czinke fedezte fel, hogy a fiatalember milyen ügyes szobrokat készít. Az ő unszolására és segítségével jelentkezett a Magyar Iparművészeti Főiskolára, ahova 1957-ben felvették.

Molnár Zsolt írja a "Kötődések" (Budapest, 1982) c. kötetben:

02"Indíttatást hallottam már többfélét, de olyan furcsát, mint Laluja Andrásé, még nem. Aligha van a kortárs képzőművészetben olyan alkotó, aki gyermekkorában festmények és szobrok törölgetésével kapta az első impulzusokat. Van valami jelképes ebben az esztergomi epizódban. Olyan műveket tekintett meg naponta, mint M. S. mester Vizitációja, Kolozsvári Tamás Kálvária-oltára Garamszentbenedekről. Mintha az eredendő szépség találkozott volna a nagyszülői jóindulattal (nagyapja a Keresztény Múzeum gondnoka volt), hogyakészségszinten kialakuló érdeklődést, majd értést tovább fokozzák benne rajztanárai. Laluja nem említ neveket, csupán annyit mond, hogy szemléletet adtak. A kesztölci évek alatt - szülei pedagógusok: irányításukkal szlovák kórus, színjátszó csoport működött a faluban - mindenekelőtt a nyelv hatott rá. Két kultúra találkozása, amely a nyitottságot erősítette benne, az egymásmellettiség fontosságát; mindenekelőtt azt, hogya sajátunkat csak úgy tudjuk értékelni, ha a mások művészetét is megbecsüljük.
04Laluja András azóta kétszer járt Görögországban.
Első látogatása után azt mondta ismerőseinek, hogy nem cserélné fel a hegesztőpákát márványfaragó vésővel. Másodszor már nem volt ennyire határozott: szavait az archaikus szobrok arányrendje, a görög szigetek buja vegetációja, Mykéné megégett aranykora irányította. A földrajzi hovatartozást emlegette, a Mediterranum szobrászszemléletű kultúráit és a levegőt, amely átjár minden testet, élőt és élettelent, csak hogy letapogassa a mindenkori ember valóságát.
Laluja Adnrás mindig szeretett utazni. Rajongott az anatóliai fennsíkért, és megpróbálta megérteni a sivatagi beduinok lélektanát Alexandriától délre. Elhajózott Ciprusra, cédrusokat nézett Libanonban, felkereste Rómát, és megtalálta azokat a városokat, ahol a céhbeliek szobrai hétköznapi otthonossággal és látnivalóként népesítik be az olasz tereket ..."

1963-ban szerzett diplomát a Magyar Iparművészeti Főiskolán (díszítő szobrász tanszak), mesterei: Borsos Miklós, Illés Gyula, Dózsa Farkas András.

05A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanára volt.
Monumentális és épületplasztikával foglalkozott, a lemezdomborítás és hegesztés jeles művelője volt. Alkotásait domborított vörösrézlemez elemek hegesztésével, vagy mint kisplasztikáit, megolvasztott fémcseppekből állította össze.
Munkáit embercentrikus tartalom, konstruktív szerkezet s a formaadás lendületes expressziója jellemzi. Több köztéri szobra került felállításra.

Mesterei: Borsos Miklós, Illés Gyula, Dózsa Farkas András.

Születésének 80., halálnak 15. évfordulójára 2014. június 20-21-én emlékkiállításon emlékeztünk a művészre. A látogatókat Styevó Gábor polgármester köszöntötte, , majd Maczkó Mária Magyar Örökség díjas énekművész archaikus énekeit hallgatthattuk meg. Az alkotót Végh József, a Magyar kultúra Lovagja méltatta. Kalmár Nikoletta és Zomborka Petra zeneiskolások rövid műsora után a kiállítást Szarka Péter, a rendezvény szervezője, a kiállítás rendezője nyitotta meg. Az emlékkiállítás képei itt nézhetők meg.

Végh Józsefnek az alkotót méltató szavai:

"Laluja András kiállítása elé

1934-ben született Esztergomban.
1963-ban szerzett diplomát az Iparművészeti Főiskola díszítő szobrász tanszakán Dósa Farkas András, Borsos Miklós és Illés Gyula növendékeként. Tanulmányi úton járt több európai és közel-keleti országban. 1964 óta folyamatosan szerepel a nyilvánosság előtt. Első egyéni tárlata 1965-ben volt Debrecenben. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola szobrász tanszakának tanára volt három évtizeden keresztül. Monumentális és kisplasztikával, valamint épületszobrászattal foglalkozott, a lemezdomborítás és hegesztés jeles művelőjeként. Munkáit embercentrikus tartalom, konstruktív szerkezet és a formaadás lendületes expressziója jellemzi. Több köztéri szobra került felállításra.
Talán ennyi is elég volna, ha Laluja András művészetét, munkásságát lexikonszerű szócikk tömörségével kellene megfogalmazni. Laluja András azonban több volt annál e tájon, hogy letudjuk a méltatását azzal, hogy emlékezetünk lexikonjába írva ennyivel beérjük.
Kötődések. Ezzel a címmel jelent meg egy album a Szlovák Szövetség kiadásában, mely a szlovák nemzetiséghez valamilyen módon kapcsolható művészeket veszi számba. Laluja András esetében ez a cím telitalálat volt. Ha magunkba nézünk lassan-lassan felfedezhetjük, hogy mi valamennyien milyen sok szálon kötődünk dolgokhoz. Családhoz, egy településhez, barátokhoz, egy nemzethez, egy kedvelt jószághoz, virághoz, önmagunk múltjához, álmainkhoz, s közel sem soroltuk fel mindazon szálakat, amelyek befolyásolják, meghatározzák mindennapjainkat.
András esetében mindez tudatosan vállalt és ápolt kötődéssé nemesedett.
Esztergomban született, hisz nagyapja a Keresztény Múzeum gondnoka volt, s szülei ott végeztek a tanítóképzőben. A múzeum szobrainak törölgetésével szerezte az első művészeti impulzusokat. Szülei Kesztölcön kaptak munkát, s az általuk vezetett szlovák kórus és színjátszó csoport felfedeztette vele azt a kultúrát, amely az ő eleinek vérében is csörgedezett. Édesapja betegen tért haza a háborúból, ekkor költöztek haza az ősök földjére, Nézsára.
Érettségi után állást vállalt, s unalmában agyagszobrokat fabrikált. Czinke Ferenc ekkor került Nézsára iskola igazgatónak. Ő beszélte rá, hogy jelentkezzék a főiskolára. 1964-ben felkérték a képzőművészeti gimnáziumba tanítani. Kicsit nehezen állt rá, hiszen a családban már oly sok volt a pedagógus, hogy ő ki akart lépni ebből a körből, csak szobrász akart lenni. Hamarosan belátta, hogy ez a kötődés sem engedi őt más utakra. Életévé vált a tanítás, s addig élt, míg taníthatott.
Az igazi szülőföldet a Cserhát vidéke jelentette számára. Nézsa, Alsópetény, Bánk, Rétság mindig visszavárta, s nem elsősorban a hétvégi ház miatt. Bárhol megjelent térségünkben, volt egy jó ismerőse, egy jó barát, kivel szívesen elbeszélgetett, kivel volt mondanivalójuk egymásnak. S mindig voltak ragyogó ötletei, mindig elindított valamit, hogy rádöbbentsen bennünket, hogy feladatunk, küldetésünk van abban, hogy elődeink üzenetét átadjuk a jövő nemzedékének. Fáradhatatlanul szorgalmazta a régi emlékek fényképezését, a százados síremlékek megmentését, s kifogyhatatlan volt tervekben.
Az 1968-ban Mohácson felavatott majd hét méteres Busó szobor ép ezt a „hidat” fogta meg ragyogóan. Összhatásában egy nonfiguratív alkotásnak tűnik, mely az évszázados múltból származó sokác hagyomány busó álarcaiból áll össze. Nem véletlen, hogy ez az alkotása egy csapásra meghozta számára a szakma és a nagyközönség elismerését. Egykori méltatója így ír a szoborról:
„Különös találkozása a múltnak és jelennek: népi építészeti környezetben – sokác házak között áll…… Mégis úgy érezzük, hogy régtől fogva áll ott, mert annyira szervesen illeszkedik a környezetébe.”
Ez volt Laluja András szobrászművészetének igazi titka. Talán nem túlzás úgy fogalmazni, hogy szemlélete szerint a műveinek is kötődniük kell a környezetükhöz.
„Elképzeléseimet nem csupán felhők alá, házak közé készítem. A helyszínnel való ismerkedés hatására kezd el motoszkálni bennem: mit és hogyan lehet megvalósítani. Egy mű ugyanis elválaszthatatlan a helyétől, környezetétől. Egy szobornak feladata van: felvidítja, megríkatja az embereket. Megette a fene, ha belesimulnak a tájba. Ha eltűnik, elvész, ha észre sem veszik. Akkor már nem is szobor csak egy megtűrt idegen test.”
Még hosszan lehetne beszélni Laluja András életéről, műveiről, itt kiállított terveiről, kisplasztikáiról, korai rajzairól, festményeiről.
Sajnos alkotójuk már nem jelenhetett meg közöttünk. Az ő kötődése nemzetéhez, nemzetiségéhez, családjához, hozzánk Rétság környéki emberekhez, barátaihoz, művészi hitvallásához, egy fűzfához, az élet szeretetéhez mindannyiunk számára például szolgálhat. Emlékezzünk rá úgy, hogy közben fogadjuk meg, tovább gondoljuk az általa megálmodott világot!"

Egyéni kiállítások: 1965 - Debrecen.

Köztéri művei:
Kakas (lemezszobor, 1964, Bábolna)
Figurális lemezdombormű (vörösréz, 1967, Salgótarján)
Busójárás (lemezszobor, 1967, Mohács)
Acélszobor (krómacél, 1970, Szolnok, kórház)
Búzakalász (vaslemez, 1970, Országos Mezőgazdasági Vásár)
Bánki menyecske (bronzszobor, 1984, Bánk)
Haley-üstökös (kőszobor, 1987, Bánk)
Forráskő (kőszobor, 1988, Bánk)
Férfitorzó (lemezszobor, 1989, Rétság, Tiszti üdülő)
Palavichini-emlékmű (fa és vörösrézlemez, 1992, Rétság)
Célzóberendezés (dombormű, 1993, Rétság)
Futók (tégladombormű, Budapest, Sportkórház)
"A háborúk áldozatainak emlékére" - dombormű (vörösréz lemez, 1999, Bánk).